Ennyi volt az egész

Mért hazudik szemed oly sok szépet?
Mért mondja a szád azt a sok hazugat?
Mért ölel karod árulón?
Mért  nem hallja füled, mit neked súgok?
Miért vagy gyáva s menekülsz?

Állj elém és mondd az egyszer az igazat.
Állj ki elém és hallasd szavad.
Mondd mi bánt.
Suttogd el mi szíved bántja.
Hadd tudjam én is.

Lehet könnyebb lesz itthagynom téged.
Miért nem mered? Miért akarod, hogy maradjak?
Mikor már te sem érzel. Mikor már én sem érzek.
Engedj kérlek.Hadd menjek.

Talán majd egy szép napon még találkozunk.
Vagy talán már egymást soha többé nem látjuk.
Én már engedlek tedd te is ezt kérlek.
Tedd meg, hidd el jobb lesz.

Boldog lehetsz még, csak engedj.
Ne akarj többé kínozni.
Ne akarj többé hazudni.
Ne akarj többé csókolni.
Ne akarj többé ölelni.
Ne akarj többé látni.

Már csak kínozzuk egymást.
Nincs már értelme.
Vége most már mindennek.
Ennyi volt az egész.

Álmok

Vannak álmok, melyek határtalanok.
Messze szálló igaz virágok.
Viszik a szív legmélyebb kincsét.
Viszik, mert ez az mit szeretnénk.

Majd vissza is szállnak, ugyanúgy,
Ahogy elmentek.
De egy különbséggel.
Üressen szállnak vissza.

Útközben elvesztették mivoltukat.
Elvesztek, eltiporták őket.
De mégis megannyiszor megannyi álom
Száll megint fel és kel útra.

Értünk, mert mi tesszük őket madarakká.
Hagyjuk hadd szálljanak a szél szárnyán.
Ó ez az emberi hiúság, reménykedés.
Mennyi álmot ölünk még meg?

Mit tiprunk még porba míg élünk?
Mi marad utánunk, ha már elmentünk?

I hate.... and I love

Utálom az egészet.

A lehetetlent és a lehetségeset.

A reggeleket melyek értelmetlenek.

Az estéket melyek életelenek.

Szeretem az egészet.
A tavaszt s az őszt.
A lágy szellőt, mely mint egy kéz
Simít végig arcomon.
A hatalmas réteket,
Mit vad virág s fű szépít.
Illatukat, mely megbabonázó,
S érzéket zabolázó.

Annyira utálom, s annyira szeretem.
Hivatlan s mégis hívott vendég.
Hatalmas, s mégis kicsinyke.

Vigasz a vigasztalanságban.
Erő az erőtlenségben.
Boldogság a boldogtalanságban.

Annyi meg annyi minden.
Csak nézőpont kérdése.
Csak személy kérdése.
Csak pillanat kérdése.

Egyszer

Egyszer hazudsz,
Egyszer igazat mondasz.
Mondd mi értelme?

Egyszer teljesen megnyílsz,
Majd másszor bezárkózol.
Mondd mi értelme?
Úgy élsz,mintha minden mindegy lenne.

Mintha már nem jönne el a holnap
A ma lenne a vég,minden vége.
A világ semmissé lenne.
Mondd mi értelme?

Majd újbol,mintha a következő napért élnél.
Azokért a dolgokért,amik még csak jönni fognak.
Játszod a kegyetlent,aki mindenkit eltapos,
Aki az útjába kerül.
Mondd mi értelme?

Majd valaki téged sebez, ékesszóval,
S futsz hozzám sebeid nyalogatva.
Elbújva szoknyám mögé.
Mondd mi érteleme?

Majd panaszkodsz, hogy mily kegyetlen a világ.
Néztél már valaha tükörbe?
Nézted meg magad jobban?
Nem arcra, testre,
Hanem lélekre.
Néztél már szemedbe s láttad meg a lelked?
Mondd mi értelme?

Mondd meg kérlek mert nem értem.
Mi értelme? Kérlek segíts.
Hadd értsem meg.
Hadd tudjam milyen játékot űzöl.

Emlékezés

Már virrad, s én ott üllök egy padon.
Velem szemben ezer és megannyi szerelmes pár.
Mellettem csak a sivár magány.
Mögöttem már oly sok minden.
S előttem még annyi rejtély.

Oly sok minden volt már,
Sok hazugás, sok ámítás.
De megannyi nevetés és boldogság.

Száz és száz csoda, esti séta.
Bolond tervek és bolond emberek.
Majd átvert szívek, s elejtett remekek.
Annyi báj, kecsesség, szépség,
De megannyi bűn, veszély s gonoszság.

Emberek kik rosszak, s jók voltak.
Emberek kik harcoltak
Győztek, vagy épp a porba hulltak.
Győztesek és vesztesek.

Minden volt már, mit átélhet egy ember,
S még mennyi jön mi még vár,
S nem volt még.

Lassan kel fel a nap,

S már nyugszik a hold.

Madarak andalognak.

Ez a dal a nyárért szól.

Lassú zápor vonul át a tájon.

Meglátja a nap s szivárvány nyújtózik a horizonton.

S annak tövében ül két manó.

Táncra perdülnek a napsugáron.

Régmúlt árnyak vetülnek a falra
Majd megvívnak a szépjövővel.

Lassan már nyugszk a Nap.
Eltúnnek a napsugarai.

Helyébe kél a Hold.
Majd átveszi a zsivaly helyét a csend.

Magány

Egyszerűen képtelenség
A magány, mely pehelykönnyű lábakon jár
S befészkeli magát a szívbe.

Majd tábort ver, s ott marad.
Nem adja könnyen magát.
Nem engedi, hogy akár egy percre is elfelejtsd.

Ott lapul mélyen gyökeret ereszt.
Majd csavar egyet, s te érzed,
Mert fáj, s ordítanád, hogy ELÉG
Hogy érted, s tudod.

Érzed nap, mint nap.
Ott tornyosul egy-egy boldog perc felett.
S te ordítanád, hogy ELÉG
Hogy már érted, s tudod.

Majd talán ott lesznek veled sokan.
De szívedben márt ott van.
Nem ereszt,
Hiába kiáltasz rá.
Hiába kéred szépen,
Hiába suttogsz szerelmetes szavakat.

Már nem enged, megfogott,
S örökre övé maradsz.
Küzdhetsz, tombolhatsz, sírhatsz
Mindez nem számít.
S te is tudod, s ő is tudja.

Majd egy szép nap
Nem harcolsz már tovább,
Nem kiáltasz többé, hogy ELÉG
Beletörődsz, s hagyod facsarja szíved,
Még van erőd bírni,
S még ő is bírja.

Múlt...

Gyönyörű nyár este volt.

Az égen csillagok ragyogtak.
Lassan hozzám hajolt a rég múlt idők szelleme,
fülembe súgta mily szánalmas is voltam.
Áttaposott lelkemen, majd továbbállt.

Vajon mért ily keserű?
Mért ily borzalmas?
Mit ártottam neki?

Hisz csak szeretni próbáltam,
Adni mindazt mit tudtam.
Hát mit tettem mi oly szörnyű volt,
Hogy ezt érdemeltem?

Mi volt hibám, mit elkövettem?
Bosszú ha hallod, ródd le rám büntetésed,
Ne kínozz tovább!
Nem az én hibám!

Bár lehet úgy véled, de nem én voltam.
Nem én rontottam el mit szerettem.
Nem én akartam , hogy fájjon.
Én csak hagytam a dolgot.

Nem akartam szenvedni,
Nem akartam sírni,
Nem, nem...én sohasem akartam...