Oly fiatalok vagyunk még.

Oly fiatalok vagyunk még,
Szívünk hatalmas hévvel ég.
Tűz gyullad bennünk,
majd útra kelünk.

Álmaink, vágyaink határát súroljuk,
Csalódunk, szeretünk újból s újból.
Majd felnövünk,
S álmaink eltűnnek,
Helyettük újjak jönnek.

Oly fiatalok vagyunk még,
Szívünk hatalmas hévvel ég.

Mennyi igéret, mennyi remény,
Ohh azok a bolond fiatalévek.
Gyermeteg szemmel nézzük a világot,
Reméljük a másságot.
Hisszük a jót, majd a rosszat.

Akarjuk az újat, majd az elveszettet.
Vágyunk a nem létező után,
S siránkozunk a meglévőn.
Vakok vagyunk mind
Nagyratörő álmokkal.

Olyn fiatalok vagyunk még,
Szívünk hatalmas hévvel ég.

Ennyi volt az egész

Mért hazudik szemed oly sok szépet?
Mért mondja a szád azt a sok hazugat?
Mért ölel karod árulón?
Mért  nem hallja füled, mit neked súgok?
Miért vagy gyáva s menekülsz?

Állj elém és mondd az egyszer az igazat.
Állj ki elém és hallasd szavad.
Mondd mi bánt.
Suttogd el mi szíved bántja.
Hadd tudjam én is.

Lehet könnyebb lesz itthagynom téged.
Miért nem mered? Miért akarod, hogy maradjak?
Mikor már te sem érzel. Mikor már én sem érzek.
Engedj kérlek.Hadd menjek.

Talán majd egy szép napon még találkozunk.
Vagy talán már egymást soha többé nem látjuk.
Én már engedlek tedd te is ezt kérlek.
Tedd meg, hidd el jobb lesz.

Boldog lehetsz még, csak engedj.
Ne akarj többé kínozni.
Ne akarj többé hazudni.
Ne akarj többé csókolni.
Ne akarj többé ölelni.
Ne akarj többé látni.

Már csak kínozzuk egymást.
Nincs már értelme.
Vége most már mindennek.
Ennyi volt az egész.

Álmok

Vannak álmok, melyek határtalanok.
Messze szálló igaz virágok.
Viszik a szív legmélyebb kincsét.
Viszik, mert ez az mit szeretnénk.

Majd vissza is szállnak, ugyanúgy,
Ahogy elmentek.
De egy különbséggel.
Üressen szállnak vissza.

Útközben elvesztették mivoltukat.
Elvesztek, eltiporták őket.
De mégis megannyiszor megannyi álom
Száll megint fel és kel útra.

Értünk, mert mi tesszük őket madarakká.
Hagyjuk hadd szálljanak a szél szárnyán.
Ó ez az emberi hiúság, reménykedés.
Mennyi álmot ölünk még meg?

Mit tiprunk még porba míg élünk?
Mi marad utánunk, ha már elmentünk?

I hate.... and I love

Utálom az egészet.

A lehetetlent és a lehetségeset.

A reggeleket melyek értelmetlenek.

Az estéket melyek életelenek.

Szeretem az egészet.
A tavaszt s az őszt.
A lágy szellőt, mely mint egy kéz
Simít végig arcomon.
A hatalmas réteket,
Mit vad virág s fű szépít.
Illatukat, mely megbabonázó,
S érzéket zabolázó.

Annyira utálom, s annyira szeretem.
Hivatlan s mégis hívott vendég.
Hatalmas, s mégis kicsinyke.

Vigasz a vigasztalanságban.
Erő az erőtlenségben.
Boldogság a boldogtalanságban.

Annyi meg annyi minden.
Csak nézőpont kérdése.
Csak személy kérdése.
Csak pillanat kérdése.

Egyszer

Egyszer hazudsz,
Egyszer igazat mondasz.
Mondd mi értelme?

Egyszer teljesen megnyílsz,
Majd másszor bezárkózol.
Mondd mi értelme?
Úgy élsz,mintha minden mindegy lenne.

Mintha már nem jönne el a holnap
A ma lenne a vég,minden vége.
A világ semmissé lenne.
Mondd mi értelme?

Majd újbol,mintha a következő napért élnél.
Azokért a dolgokért,amik még csak jönni fognak.
Játszod a kegyetlent,aki mindenkit eltapos,
Aki az útjába kerül.
Mondd mi értelme?

Majd valaki téged sebez, ékesszóval,
S futsz hozzám sebeid nyalogatva.
Elbújva szoknyám mögé.
Mondd mi érteleme?

Majd panaszkodsz, hogy mily kegyetlen a világ.
Néztél már valaha tükörbe?
Nézted meg magad jobban?
Nem arcra, testre,
Hanem lélekre.
Néztél már szemedbe s láttad meg a lelked?
Mondd mi értelme?

Mondd meg kérlek mert nem értem.
Mi értelme? Kérlek segíts.
Hadd értsem meg.
Hadd tudjam milyen játékot űzöl.

Emlékezés

Már virrad, s én ott üllök egy padon.
Velem szemben ezer és megannyi szerelmes pár.
Mellettem csak a sivár magány.
Mögöttem már oly sok minden.
S előttem még annyi rejtély.

Oly sok minden volt már,
Sok hazugás, sok ámítás.
De megannyi nevetés és boldogság.

Száz és száz csoda, esti séta.
Bolond tervek és bolond emberek.
Majd átvert szívek, s elejtett remekek.
Annyi báj, kecsesség, szépség,
De megannyi bűn, veszély s gonoszság.

Emberek kik rosszak, s jók voltak.
Emberek kik harcoltak
Győztek, vagy épp a porba hulltak.
Győztesek és vesztesek.

Minden volt már, mit átélhet egy ember,
S még mennyi jön mi még vár,
S nem volt még.

Lassan kel fel a nap,

S már nyugszik a hold.

Madarak andalognak.

Ez a dal a nyárért szól.

Lassú zápor vonul át a tájon.

Meglátja a nap s szivárvány nyújtózik a horizonton.

S annak tövében ül két manó.

Táncra perdülnek a napsugáron.

Régmúlt árnyak vetülnek a falra
Majd megvívnak a szépjövővel.

Lassan már nyugszk a Nap.
Eltúnnek a napsugarai.

Helyébe kél a Hold.
Majd átveszi a zsivaly helyét a csend.

Magány

Egyszerűen képtelenség
A magány, mely pehelykönnyű lábakon jár
S befészkeli magát a szívbe.

Majd tábort ver, s ott marad.
Nem adja könnyen magát.
Nem engedi, hogy akár egy percre is elfelejtsd.

Ott lapul mélyen gyökeret ereszt.
Majd csavar egyet, s te érzed,
Mert fáj, s ordítanád, hogy ELÉG
Hogy érted, s tudod.

Érzed nap, mint nap.
Ott tornyosul egy-egy boldog perc felett.
S te ordítanád, hogy ELÉG
Hogy már érted, s tudod.

Majd talán ott lesznek veled sokan.
De szívedben márt ott van.
Nem ereszt,
Hiába kiáltasz rá.
Hiába kéred szépen,
Hiába suttogsz szerelmetes szavakat.

Már nem enged, megfogott,
S örökre övé maradsz.
Küzdhetsz, tombolhatsz, sírhatsz
Mindez nem számít.
S te is tudod, s ő is tudja.

Majd egy szép nap
Nem harcolsz már tovább,
Nem kiáltasz többé, hogy ELÉG
Beletörődsz, s hagyod facsarja szíved,
Még van erőd bírni,
S még ő is bírja.

Múlt...

Gyönyörű nyár este volt.

Az égen csillagok ragyogtak.
Lassan hozzám hajolt a rég múlt idők szelleme,
fülembe súgta mily szánalmas is voltam.
Áttaposott lelkemen, majd továbbállt.

Vajon mért ily keserű?
Mért ily borzalmas?
Mit ártottam neki?

Hisz csak szeretni próbáltam,
Adni mindazt mit tudtam.
Hát mit tettem mi oly szörnyű volt,
Hogy ezt érdemeltem?

Mi volt hibám, mit elkövettem?
Bosszú ha hallod, ródd le rám büntetésed,
Ne kínozz tovább!
Nem az én hibám!

Bár lehet úgy véled, de nem én voltam.
Nem én rontottam el mit szerettem.
Nem én akartam , hogy fájjon.
Én csak hagytam a dolgot.

Nem akartam szenvedni,
Nem akartam sírni,
Nem, nem...én sohasem akartam...

Hajnal

Gyönyörű hajnal ébred kint a messzeségben. 

Egy álom száll messze tőlem.

Eltűnik a messzeségben. 

Én meg hagyom, hadd menjen.

Nincs már értelme.

Többé már nem akarom hogy szívem miatta fájjon.

Elég volt! 

Hajnal kél a messzi távolban. 

Könnyáztatta szemmel figyelem.

Majd mosoly terül arcomon. 

Eszembe jutnak régi szép emlékek.

Óh mily bolondok is voltunk.

 

Hittük hogy a világ jobb hely lesz.

Hittük, hogy az egész talán más milyen lesz.

Jobbat szerettünk volna, jobbat is érdemeltünk volna.

De hiába vártuk nem kaptuk. 

S nyomorogtunk egymagunk.

Lassan már a hajnal is tovaszáll. 

Elhagy, de még egyszer majd megtalál.

Eljön, hogy nmagával ragadjon. 

Bársonyos hajnal lesz az.

Gyönyörű tavaszi hajnal.

Köszönet

Szerelmes álmok fűznek hozzád.
Érted akár a világgal szemben is kiállnák.

Megküzdenék a hétfejű sárkánnyal,
vagy akár a nagy varázslóval is.

Te lennél az én titkos vágyam.
Te lennél hőn áhított egyetlen álmom.

Kellesz, mint a levegő, mely éltet.
Mint a szenvedély mely benned éled.

Reád vágyom,
Reád egyedül.

Te legtitkosabb álmom.
te legnagyobb álmom.
Te leghőbb vágyam.

Hát mondd csak merre jársz?
Merre visz az utad,
Melyen én nem vagyok veled.

Mit csinálsz oly távol tőlem?
Miért vagy csak vágyálom?

Mért nem jössz hozzám,
s maradsz velem?

Én fogadlak, ha hűtlen voltál akkor is,
ha mással voltál, mikor hiányoltalak akkor is .
Mikor nem jöttél, s én hiába hívtalak.
Megbocsájtok mindent,
Csak egyszer gyere még egyszer kérlek.

Még egyetlen egyszer hadd lássam arcod,
s gyönyörű szemed,
ábrándos mosolyodat.

Fogd meg egyszer még kezem.
Fogd, hadd szorítsam erősen.

Engedd meg, hadd lépjek tovább.
Ne kíznozzon már búskomorság.

S már csak egyet kívánok:
Légy boldog!

S engem már más nem zavar.
Élek majd én is talán boldogan.
Ki tudja mit hoz még az idő?

De tudod mit?
Hát köszönöm.
Köszönöm a szenvedést, a bánatot.
De mégjobban a boldog pillanatot,
Mikor hozzám szóltál és velem voltál.
Még ha csak egy röpke másodperc is volt.
Halovány emlék.

Mert életem legszebb pillanata volt.
Mely velem marad,
S melyet nem felejtek, ha már az idő leple eszemre is fátylat bont.
S ha majd egyszer az unokám kérdi büszkén mondhatom,
Egyszer régen volt valaki,
aki megtanított élni.

Szeretni, sírni, nevetni, fájdalmat átélni, majd talpra állni.
Majd menni tovább, mintha ez lenne a világ dolga.
S közben boldogan fogok mosolyogni,
S egy könnycseppet az arcomon végig engedni.

Kegyetlen játék

Az élet kegyetlen játék.
Egyszer felvisz egészen a csúcsra,
Másszor eltipor porba..

Az egész csak téveszme,
Ki boldognak hiszi magát,
Akkor miért is sír titokba?

Kicsinyes ez a világ.
Semmi sem számít már.

Az egész olyan kusza.
Mintha minden másképp volna.
Az élet gyorsan jár.

Az élet kegyetlen.
Az élet fájdalmas.
Az élet rövid.

...

Vajon hány üres pillanat marad mügöttünk?
Mikor már a végzet ránk adja a szemfedőt?
Vajon mennyi hiába kimondott szó,
Mikor tett kellett volna helyette?

S megannyi kimondatlan szó,mondat,vallomás.
Mennyi haszontalan szentbeszéd.
Az egész üres fecsegés.
Az élet csak akkor élet,
Ha nem az a lényeg amit más hisz.

Oly csodás, mikor az egész nem ámítás.
A napsugara ragyog az égen.
Minden csodaszép.
Madarak repkednek a magasban,
S én velük szállok.

Majd egyszer oda találok,
Hova utamnak vezetnie kell.
Hol nem ér már csalódás.
Hol minden tiszta s jó.

Angyali dal reppen az éjben.
Fellegek felett jár a boldogság.
Az emberekhez most nem talál.
Magasan játszik most az ég felett.
Egyszer ide is leér ne feledd!

Egyszer majd

Talán majd egyszer megértem,
Mi ma még oly értelmetlen.

Talán az egész könnyű lesz...
Egyszer majd igen... biztosan.

De ma még nehéz,
Mintha mázsás súly nehezedne vállamra.

Olyan mint mikor nincs is olyan messze a cél,
de kiderül,hogy csak délibáb.

Majd az egész kezdődik előről .
S mintha nem is lett volna vége.

Érted, hozzád, tőled....

Lágy szellő borzolja a fák koronáit.
A távolban egy farkas ordít.
Hívja szerelmét, de az nem válaszol.
Valahol távol, már mással táncol.

A napsugarai már elő-előtűnnek.
Jön egy új nap, új reménnyel.
Megtelik az egész szerelemmel.

Násztáncot jár az ég s a föld.
A mindenség hozzádköt.
Elhoz hozzám s én nem eresztelek.
Soha többet szem elől nem tévesztelek.

Szívünk eggyéforr s miénk lesz a mindeség.
Ó bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész.
Bár szeretnél te is,
nem csak én remélném,
hogy valóság az egész.

Szívem este imaként csak azt suttogja légy enyém.
Szólj hozzám, ne hagyj el, hadd, hogy az történjen ami kell.
Ne hagyj el egy szép szóért, mely hazug ajkakról szól hozzád.
Melyek sokat igérnek, de mégis oly keveset teljesítenek.

Én hányszor szóltam igaz szót.,
hányszor kiáltottam: minden érted volt.
Te mentél a hazugságok után.
Ó! Miért is fáj ez most nekem?

Fáj, s én nem bírom.
Fáj s én megszakadok.
Minden mi oly egyszerű volt,
Ma már annyira bonyolult.

Képzeltem a szebb jövőt.
Képzeltem .hogy hozzád repülök.
Veled leszek, s együtt élünk.
Majd felkeltem, s kint minden borús volt.

S szomorúan suttogtam: Ez csak egy álom volt.

Lázadás

Mint elhanyagolt régi vallomás,
Úgy érzem én is a hallgatást.
Részem a bizonytalanság és a félelem,
Mért olyan nehéz az életem?


Viharos délután,
szellős napkelte.
Ott fenn az égen ki kérdezte?
Ki akarta tudni milyen lent az lét?


Megtudni miért szenved oly sok lélek.
Mért fáj a tudás és mért bájol el a tudatlanság?
Érezni azt amit nem szabad,
Hallani a gondolatokat.


Elveszni a mélyben
Az éj sűrűjében.
Sziporkázó végytól fullva menekülni 
az igazság elől.

Érzem én

Az élet egész ha megéled.

Az élet más mint érzed.

Gondolj a szépre mi vár rád.

A jóra mi még nem jött.

A rosszra mi megerősít.

Mindennapi varázsra.
Az élet apró dolgaira.
A gyötrelem és fájdalom 
egyszer úgyis elmúlik.


S végül teljes lesz,mi most 
csak félig kész.
Egyszer minden más,
Egyszer minden szétesik.
Jön a bú és baj,
majd újra felcsillan a remény.

Nyugodj meg

Nyugodj meg ez csak az élet.
Lehet jó lehet rossz,
De mégis csak te éled.


Nyugodj belehát.
Élvezd az éjszakát.
Ma már nincs semmi más.
Őrizd az illatát.


Küzdj a lehetetlen ellen.
Valósítsd meg mit más eldobott.
Őrülj meg,légy bolond,
Fő hogy másképp gondold.


Ne törődj semmivel.
Hagyd hogy vezessen a sors keze.
Érezd s élvezd mi ma este a tied.


A holnap még messze,lehet ide se ér,
De megéri,ha ma este minden a tied.

Szeretnék

Szeretnék sikítani, 
Szeretnék eltűnni a semmibe.


Szívem már megtelt keserűséggel.
Már nincs miért maradnom.
Lelkem a magány mardossa.
Vajon valaki észreveszi egyszer?


Szeretmék élni.
Szeretnék szeretni.


Küzdeni a rossz ellen.
Küzdeni a szépért.
Szívem fáj,sajog.
Mégis mintha nem lenne a helyén semmi.


Szeretnék boldog lenni.
Szeretnék keserűség nélkül élni.

Elmúlik minden egyszer

Az élet lassan múlik.
Tűnik a semmibe, 
mint a múlt  kicsinyke része.


Elhagyott helyek, szerelmek,életek,
minden mi fontos volt egyszer már nincsen.
Olyan volt az egész, mint egy tündérmese.
Az emberek jöttek,majd eltűntek.


Hosszú éjjeken hánykolódok ágyamban.
Fáraszt a múlt,
de nincs mit tennem,
más gondolat úgysem kínoz.


Nem volt mit tenni,
Már nincs mit segíteni.
Mi volt már nics,
Mi lesz még nincs.


Taszít a jövő, vonz a múlt.
A jelen csak ideiglenes.
Vajon lesz még jobb is?

Álmomban

Magányos álmomban ott jártál mellettem.
Elmondtad legnagyobb titkod,
S én boldog voltam , mert tudhatom.
Elsuttogtad nekem mit senki más nem tud.


Hajnali köd lassan felolszlik.
Madarak szállnak az égen.
Viszik üzenetem:
Élj még élhetsz, de csak úgy,ahogy te akarod.


Élj,harcolj,s sose csüggedj!
Nem éri meg,hidd el.
Olykor iszonyatos büntetés,
De talán ez az mi kell,hogy legyen napsütés.


Az alkony kerülget minket.
Ideje lenne menni,itthagyni mindent.
Mindent és mindenkit, 
Már nem kell semmi, már itt van az egész.


A szél már elsuttogta,mit kellett.
A nap már meg melegített,
Már nem fázom, már nincs hideg.
Kezem reszket,mert félek.


Emlékszem még, azt mondtad,hogy szeretsz.
De ez csak hazugság volt,
olcsó kis bosszú, 
mert az egész túl hosszú.


Álmomban itt jártál,
elhoztad mit igértél.
Már nem félek,
Kérlek tarts velem örökké.

Ma már, Tegnap még

Ma már csak álom,
mi tegnap még oly szép valóság volt.
Ma már nem találom, 
mi tegnap még itt volt velem.


Tegnap még meg volt, 
Ma már elveszett.
Tegnap hihetelten főnyeremény,
Ma már csak mi megmaradt belőle.


Ma már nincs, 
De lehet holnap meglesz.
Ma már elfáradtam,
De holnap erővel telt leszek.


Egyszerű képlet, nem is oly nehéz,
Te itt vagy, majd elmész.
Egyszer még szemed vidám és beszédes,
Mászsor már az egész szóra sem érdemes.


Az egész macsak-egér harc.
Mutogatunk a másikra.
Szerinted az én hibám,
Szerintem a te hibád.


Sehol az egyezmény,
Mindenhol csak a vélemény.
Szeretsz majd utálsz,
S egyszer még utánam kiabálsz.


De ennyi volt,nekem nem kell már
Elég volt,hiába akarom,
Hiába akarod, 
a dalunk már rég lejárt.